Hegyeshalom
Úgy volt, hogy Grazba indulunk elsőként, délben a déliből indulva. Ez természetesen nem jött össze, mert szinte senki nem tudott időben végezni a teendőivel. Kivéve Évit, aki precízen elindult időben otthonról, és pont későn hívtam, hogy csak a későbbivel megyünk, így sajnos neki volt egy plusz köre. Ezután a du. 5ös vonat lett kiszemelve, azonban nem mi lettünk volna, ha nem késsük le ezt is. Azonban szerencse a szerencsétlenségben, hogy pár percre rá indult egy másik vonat Bécsbe, és mivel egyébként is úgy gondoltuk, hogy ennek a kirándulásnak a mottója a spontaneitás lesz, miért ne mennénk Bécsbe. A nyugati irány megmarad, aztán pedig majd lesz valami. Azonban- a MÁV-osokat dícsérve- nem volt lehetséges az, hogy a mi Interrail jegyünkkel egy vonattal hagyjuk el az országot, hanem le kellett szállnunk Hegyeshalmon, hogy ott megvárjunk egy másik vonatot, ami majd kivisz minket külfödre. A következő vonat szintén ment Bécsbe, azonban a végállomás Zürich volt, így úgy gondoltuk, hogy nem állunk meg addig, hiszen Bécsbe hamarabb eljut az ember.
A hegyeshalmi várakozásunk alatt beszélgettünk egy hölggyel, aki szintén svácba készült, érdekes jelenség volt. Megrögzött négylevelű lóhere gyűjtő, meg közölte, hogy márpedig nekem minden este hideg vízzel le kell mosnom a nyakláncom, mert csak így marad meg az ereje. Munkáját tekintve nem volt túl egyértelmű, egy helyet üzemeltett, ahogy "lányok táncoltak", de bezárták, mert az egyik lánynak nem volt szerződése. Szóval, sanda gyanúnk szerint bukott madam lehetett, aki most új életet kezd Zürichben. Aztán egy hiperpigmált úr is megjelent, aki először teát akart eladni nekünk, aztán egy sört szeretett volna lejmolni tőlünk, majd ismét tukmálásba kezdett, ezúttal rágóval. Szerencsére hamar feladta és odébb állt. A vonatút alatt igyekeztünk polgárpukkasztani egy jó kiadós magyar vacsorával: kisasztalra kisterítő, rá kenyér, lilahagyma, hús, majonéz, mustár. Az osztrák lány aki velünk ült, szinte menekült a vonatról amikor Bécsbe értünk.
Zürich
Mielőtt elindultunk volna, nagyon sokmindenkitől hallottuk, hogy mennyire kell vigyázni a lopásoktól az éjszakai vonatokon. A Madam is mesélt, egyik alkalommal egy nőnek Olaszországba menet egy olyan pasi lopta el a táskáját, akivel egy fülkében utazott. Szóval, mi is elég bizalmatlanok voltunk, éjszaka mindenki átlagban 10 percenként felébredt, hogy ránézzen a táskákra, iratok, pénz meg persze övtáskában. Euronight vonatról lévén szó, reggelre értünk Zürichbe. A svájciak hihetetlen cécót kerítettek a foci EB körül. A vasút állomás aulájában kb. 10-15 m-es bábuk várták a kedves utazóközönséget, a sztárfocistákról mintázva. Gyors tisztálkodás a mosdóban, letettük a csomagjainkat, s irány a város. Egészséges életmódot követve 11kor mindenki magáévá tett egy Margarita pizzát, majd egy kávé után elindultunk sétálni. Kissé meglepődve fogadtuk, hogy a gyönyörű, hangulatos, macskaköves kis utcákban, ahol az ember nem győzi fényképezni a régi házak motívumait, egyszercsak egy pornómoziba (aulájában egy hatalmas fa szobor, amely a férfiasság egyértelmű szimbólumát ábrázolja- piercinggel), vagy egy óvszerszaküzletre bukkantunk. A városban tovább sétálgatva aztán belebotlottunk egy Mac Donad's-os bódéba, ahonnan 20 frank letét ellenében ingyen lehetett bringát bérelni. Ezzel természetesen mindenki jól jár, hiszen a mekis logóval ellátott bringák ingyen mozgó reklám, nekünk pedig ingyen bicaj, ami jelentősen megkönnyítette a városi közlekedést. Egész korrekt bringák voltak. Egyből le is kerekeztünk a tóhoz, ami aztán annyira megtetszett mindenkinek, hogy úgy döntöttünk, hogy körbetekerjük. Ez elég merész vállalkozás volt, pláne részemről, hiszen a többiek, mindenki rendszeresen teker nagyobb távokat, míg nekem a bringázás kimerül abban, hogy otthon elszaladok 3 utcával arrébb a Profiba. Így a 60-70 km végére enyhén kiköpődni kívánkozott a kis tüdőm, de muszáj volt hajtani, mert így is éppen vissza tudtuk vinni a bicajokat zárás előtt. De azért közben sok helyen megálltunk, ahol különösen szép volt a táj, ott kigyönyörködtük magunkat, és a srácok is kiélték gyermeki hajlamaikat, mert találtunk egy szabadstrandot, fáról vízbe lógó kötéllel, mindennel. Balázs talált vagy fél tucat corvette-t, ahol természetesen kötelező volt minimum fél órás pihenőt tartani, én meg egy játszótérrel bomlasztottam a társaságot, iszonyatjó függő kosár, vagy nemtomhogyhívják volt, amivel kiökörködtük magunkat. Érdekes egyébként, hogy még az utikönyvekben is úgy vannak emlegetve a svájciak, hogy nem túl vendégszerető nép, mi mégis rengeteg segítőkész emberbe futottunk. Ahol a corvette-k voltak, dolgozott egy bácsi, odajött hozzánk, beszelgettunk picit, aztán még hideg vizet is hozott nekünk.
Este amikor vittük vissza a bringákat, egészen úgy éreztem magam, mintha a Szigeten lennék. Aznap este volt az elődöntő, és hatalmas kivetítőket és hangfalrendszereket vittek ki az utcákra, árusok voltak mindenütt, szal csak ott ahol az emberek összegyűltek nem koncert, hanem fociközvetítés ment, minden kivetítőnél más nyelven.
Este tovább akartunk indulni Lyonba, azonban dőre módon nem néztük meg előre a vonatok indulását, és lekéstük az utolsót. Ott álltunk a csomagjainkkal, semmi szállás nélkül, este 10kor, aztán úgy gondoltuk, hogy ha már hoztunk sátrat, akkor használjuk is. Kinéztük a leghamarabb induló helyi vonatot, felszálltunk rá, ott megkérdeztük, hogy melyik a vonat legkisebb megállója, és azt a választ kaptuk, hogy éppen a következő:) A vasútállomástól kb 5 percnyire volt egy elhagyatott focipálya, és a lányok akikkel beszéltünk azt mondták, hogy nemrég volt itt egy francia csapat, ők is ott sátoroztak. Király, kimentünk, felvertük a sátrakat, majd lecsúszott egy ijedtségfeles is. Gyors vacsi (szigorúan lilahagymával), aztán alvás. Kicsit paráztunk, hogy mi van, ha valaki arra keveredik, és elkezd nekünk hampogni, de csak távoli hangokat hallottunk egyszer-kétszer, semmi nem történt szerencsére. Másnap összeszedtük magunkat meg a sátorfánkat, vissza Zürichbe, és irány Lyon.
Lyon
Elindultunk Lyonba, a vonaton ismét polgárpukkasztás az ebéddel (a nyugati népek nem esznek nyers hagymát). Pár óra múlva megérkeztünk Lyonba. Úgy gondoltuk, hogy pár órát eltöltünk itt, majd a híres-neves TGV-vel megyünk Párizsba. Haha, jó vicc. Beálltunk a km-hosszú sorba a pénztárnál, csak hogy megtudjuk, hogy TGV-re másodosztályú jegy nincs, és nem is lesz még vagy két napig, csak elsőre van, potom 55 euro csak a pótjegy. Köszi. Nem TGV megy Párizsba? Á, dehogy. Csak az megy. Másképp nem jutsz fel. Ezek után úgy döntöttünk, hogy nem maradunk Lyonban, hanem továbbmegyünk tök mindegy hova, csak valamerre Párizs fele, aztán majd lesz valami. Így kötöttünk ki Dijonban.
Dijon
Az egyik legszebb, és legbarátságosabb francia város. Veri beszt és févörit. Éjfélre értünk a városba, és úgy gondoltuk, hogy a zürichi tapasztalokra alapozva itt is sátrazunk valahol. Megkérdeztük az egyik nőt a vasútállomáson, hogy hol lehetne szerinte sátrazni, és mi volt a válasza? Van camping!!! Neeemáár... ezt a luxust! Nem úgy alszol el, hogy közben para, hogy mi van ha jön valaki? El sem hiszem. Elbattyogtunk a campinghez, portást nem találtunk, de úgy gondoltuk, hogy majd reggel szólunk, hogy mi is itt voltunk. Másnap miután összevakartuk a sátrat és rendeztük a számlát, úgy dondoltuk, hogy ezek után Dijon megérdemli, hogy körülnézzünk:). Végigsétáltunk az óvárosban, valami hihetetlen gyönyrű. A régi flamand házak, egyházi épületek egészen ámulatba ejtők, hogy milyen szép állapotban fennmaradt mindez. (Bence: "Van diadalívük meg Notre Dame-uk is? Király, akkor minek nekünk Párizs?") A dijoniak is rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, az átlag franciával ellentétben szinte mindenki beszélt angolul. Bár Évi nagyon jó beszél franciául, Bence mindig belökte a kezdőkérdést (dujuszpikinglis?), és általában sikerrel is járt.
Késő délután szálltunk ismét vonatra egy jó adag bagettel és dijoni mustárral a kezünkben, hogy folytassuk az utazást.
Párizs
Estére értünk Párizsba, első utunk a csomagmegőrző felé vezetett, ami természetesen miért is lenne nyitva. Már azon is meglepődtünk, hogy mi az, hogy a csomagmegörzőnek nyitvatartási ideje van, Zürichben ott volt egy nagycsomó szekrény és kész. Teljesen felesleges ezeket állandóan felügyelni. De az alapvető tapasztalat is az, hogy Svájcban valahogy minden sokkal egyszerűbben, logikusabban és olajozottabban működik mint Franciaországban. Kicsit paradox, mert annak ellenére, hogy hatalmas bevétele van az országnak a turizmusból, mégis annyira érződik mindenütt, hogy ha te nem vagy francia, csinálj amit akarsz, csak mi vagyunk a lényeg, a világ közepe. Aztán végül lezsíroztunk egy szállodai portást, hogy had hagyjuk ott a cuccunkat, és belevetettük magunkat a párizsi éjszakába. Kicsit furcsa volt. Hatalmas élet volt mindenütt az utcán, a Szajnaparton végig ültek csoportokban a fiatalok, az egyik bandához kicsit hozzácsapódtunk, de aztán mentünk tovább sétálni. Egy-két bár, szórakozóhely nyitva volt, de nem mondanám, hogy Dunát/Szajnát lehetett volna rekeszteni belőlük. A legfurcsább az volt, hogy egyetlen egy éjjelnappalit sem találtunk. Szóval hatalmas tömegek mennének szórakozni, de nagyon durván nincs meg rá a kapacitás. Így az emberek az utcán maradnak, és kicsit fesztivál jelleget kap az egész dolog. Autó az út közepén kitárt ajtókkal, dübörög benne a zene, és az emberek körülötte táncolnak. Aki arra téved, kicsit beáll a tömegbe táncolni, aztán megy tovább. Egészen sajátos hangulata van.
Mivel reggel 6ra ígértük magunkat a portásnak, még hajnalban beiktattunk egy kis városnézést is, így elsétáltunk a Notre Damhoz. Leültünk gyönyörködni benne egy kicsit, aminek az lett az egyenes ágú következménye, hogy mindenki elpilledt kissé, és arra ébredtünk, hogy egy csöves hörög nekünk vmit franciául, valószínűleg azt, hogy ne aludjunk az ő ágyában. Reggel 6, fölvettük a csomagjainkat, aztán vissza a vasútállomásra, hogy berakjuk a csomagmegőrzőbe. Előtte egy croassant, és mivel olyan kényelmes volt az ülő pozíció, itt is elszundítottunk egy parányit... úgy 4 órát. Balázs olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt fel, hogy kisett egy pár apró a zsebéből. Összességében elég szánalmas látványt nyújthattunk, mert a 4 alvó ember és a földön lévő aprók láttán az emberek úgy gondolták, hogy ez itt az adakozás helye, és mire felébredtünk, egy-két ismeretlen pénzérmét is találtunk, bár még nem tudom mit fogunk kezdeni a 200 lirással. Miután kissé magunkhoz tértünk az immár nyitva lévő csomagmegörzőbe leraktuk a cuccunkat, és nekivágtunk a városnak. Találtunk egy piacot, ahol mindenfélét árultak, itt ebéldeltünk meg. Sajnos nem tudom a kaja nevét, de egészen különleges volt: kagyló, rák, rizs, borsó összefőzve, és hozzá nyársra húzott sült húst és kolbászt ettünk. Le is telepedtünk egy gyümölcsárus elé, hogy mindezt magunkévá tegyük (elég termetes adagot kaptunk), aztán mivel a gyümölcsárus lélegzetvétel nélkül folyton azt kiabálta, hogy "du ananas du euro", úgy gondoltuk, hogy ha már ennyit hallgattuk, beinvesztálunk 2 eurót egy kis desszertnek. Aztán még 2-t... de a 4.-el mar nem birtunk, o velunk jott egszen sokaig, s a vegere annyira kozeli kapcsolatba kerultunk vele, hogy elneveztuk Zsüzsünek.
Ebéd után netcafé, vonat és e-mail check, így mindenkinek visszaállt a komfortérzete az optimálisra.
Ezután a következő állomás az Eiffel torony, Diadalív (meg is másztuk), Luvre, Türéliák kertje, végül vissza a vasútállomásra. Úgy terveztük, hogy egy esti vonattal megyünk el Calaisba, hogy onnan átmenjünk Angliába,de a franciák nem így gondolták. Direkt megnéztük, hogy mikor megy a vonat, de mi figyelmetlen nyomorék túristák nem voltunk ott 20 perccel a vonatindulás előtt, így nem szállhatunk fel a vonatra. Merthát ugye ez alap, hogy tudni kell, hogy aki el akarja hagyni ezt a nyomorult országot, annak az útlevélellenőrzés miatt ott kell lennie hamarabb. Igaz, hogy ez eddig egyetlen egy határon nem volt így, de te hülye túrista, ezt akkor is tudnod kéne. Így sikeresen elmulasztottuk aznap az utolsó Calaisba tartó vonatot, így - a már megszokott mechanizmus szerint- kiválasztottuk az irányba eső leghamarabb induló vonatot.
Amiens
Éjfél előtt nem sokkal értünk Amiensbe. Az volt a legbosszantóbb, hogy itt még tudtam is volna szállást szerezni, ha hamarabb tudom, hogy itt fogunk kikötni, de Jan Franocis-t meg a többieket csak nem hívhatom fel úgy hogy előtte kb egy éve nem beszéltünk, hogy figyi egy óra múlva ott vagyunk négyen, nálad aludhatunk? Elkezdtünk sátálni, hátha lesz olyan szerencsénk, mint Dijonban, hogy beleakadunk egy Campingbe, de sajnos nem lett. A többiek már elég nyűgösek voltak, de szerencsére még el tudtam rángatni őket, hogy nézzék meg az amiensi Notre Damot- senki nem bánta meg, hihetetlen gyönyörű és hatalmat parancsoló épület (nem véletlenül). Folytattuk a sétát, s egy egészen takaros kertvárosi részhez értünk. Találtunk egy kis folyócskát, és mivel úgy gondoltuk, hogy úgyis kelünk hajnal 4kor, tehát, eltűnünk innen még mielőtt a legkorábban kelő anyuka is elindulna a reggeli bagettért, bevállaljuk, hogy a folyóparton alszunk. A puha fűre a hálózsák le, altatót a békák nyomtak, és ledőltünk. Mivel mindenki csak kb félálomban volt, túl sok prbléma nem volt a keltegetéssel. 4kor nyitott a vasútállomás, addigra vissza is értünk, 6kor pedig ment a vonat Boullogne-ba. Onnan átdöcögtünk Calaisba, ahol közölték, hogy legalább 3 napig nincs jegy a csalagútra.
Komp
Ha a víz alatt nem, akkor a víz fölött, de valahogy el kellett hagynunk már ezt az országot, pedig ők nagyon nem akartak minket elengedni. Kibuszoztunk a kikötőbe, megvettük a jegyeket, aminek szerencsére az interrailnek köszönhetően egész barátságos ára volt. Namost a komp nálunk úgy néz ki, hogy vannak rajta a kocsik, és te mint gyalogos leülhetsz egy padra. Itt a komp alapjáraton 7-8 szintes, alul a kocsik és kamionok, felül pedig az utastér, étkező, kis hangulatos foteles székek, asztalok stb. A Franciaországból Angliába tartó komputunk kissé hipertérugrás volt, mert mindenki rögtön bekábult és már csak az angol partoknál ébredtünk fel. Angliában iszonyatdrága a vasúti közlekedés, ezért bárki akitől megkérdeztük, hogy merre van a vasútállomás, kedvesen megpróbált lebeszélni minket a vonatozásról, és helyette a buszt ajánlotta, de aztán mindenki nyugtázta a helyzetet miután megosztottuk vele az információt, hogy mi interrail jegy boldog tulajdonosai vagyunk.
London
Nem láttunk belőle túl sokat, csak átmentünk egyik vasútállomásból a másikba, és robogtunk is tovább Edinbourgh felé.
